Az idei évben lelassultak a maratonokon szerzett kilométerek. Nem is terveztünk sok mindent az utóbbi  kiszámíthatatlan éveknek köszönhetően. Márciusban nem tudtunk Ciprusra kijutni a korlátozások miatt, egy csendes májusi Belgrád maraton után végre újra nagyobb utazáson gondolkodtunk. A nyáron igyekeztünk Magyarország természeti kincseinél kikapcsolódni és összekötni egy egy Rám-szakadék túrával vagy Balaton átúszással, sátrazással, de a nagy családi nyaralás, amit igazán vártunk és izgatottan készültünk, ahol együtt lehetünk és újra felfedezhetünk, az Finnország, vagyis Helsinki.

5 nap csoda várt ránk, figyelemmel kísérve, hogy végül is miért jöttünk, próbáltuk nem rohanóssá tenni a városlátogatást. Jázminnal két látványosságot néztünk ki, ami a 2. és 3. napunkat ki is tette, utána pedig a Maratonra pihenés volt a szempont, bár ez annyira nem sikerült Benő szerint, mert természetesen mentünk gyalog is kilométereket, pedig használtuk a tömegközlekedést.

Bécsből délelőtt indultunk és naivan azt gondoltam, hipp-hopp kora délután már csomagmentesen csavargunk a szállásunk környékén, kávézgatunk, jókat eszünk. Ugye mondanom se kell, hogy ennél több időbe került eljutni a címre, mindig elfelejtem a kisváros előnyét. Itthon bárhova el lehet jutni rövid időn belül, főleg ha tudod mikor kell indulni és merre.  Mikor megérkeztünk az irodához, kedvesen közölte a szállásadónk, hogy innen még 2 km a lakás, kicsit meglepődtem. Azt hittem ott lesz a tömbben vagy a környéken. Nagyon rendes volt, azonnal intézkedett és a takarítószemélyzet kocsiba vágott minket és szépen átfurikázott velünk és a bőröndjeinkkel. Mindezt a legnagyobb természetességgel. Útközben próbáltunk beszélgetni, az úr elmondta, hogy egy éve laknak Helsinkiben, előtte Manilában éltek a feleségével. Én pedig elmeséltem miért jöttünk a városba. Amikor megálltunk az emeletes háznál a parton, meglepődve vártam, hogy látni fogjuk a csatornát a lakásból?  Felérve csodás és nyugodt látvány fogadott minket, a kilátás pedig pazar volt.  Gyors frissítés után késő délutáni-kora esti vacsoránkat egy eredeti olasz pizzériában fogyasztottuk el. Szerencsére a finnek szeretik a nemzeti konyhát és nem kényszerültünk rénszarvashúst enni egész héten. :D Viszont nagyon szeretik az eurót is, vagyis minden  drága náluk. Nem kicsit, nagyon. Végül is a színvonalat meg kell fizetni, ennek köszönhetően nincs szemét az utcán, az 5 nap alatt nem láttunk a fővárosban hajléktalant, pedig sok helyen megfordultunk, pályaudvarokon is. Kiszámítható, nyugodt életet tapasztaltunk, ahol nem kapkodnak, nem volt dudaszó és senki nem bántotta a másikat, a zebrát megközelítve pedig a sofőr nem a gázra lép, hogy még átslisszanjon, hanem messziről lassít. Ennyi ország látogatása után már van tapasztalat...

Első egész napunkra nem terveztünk semmi mást, csak a Seurasaari Szabadtéri Múzeum meglátogatását. Ahova Jázmin kérésére bicajjal terveztünk menni, de csak rollert tudtunk bérelni, nem jöttünk rá a kölcsönzére, pedig minden appot és táblát elolvastunk, így a Szajna-parti rollerezés után újra nagy családi suhanásba fogtunk végig a parton, Petrát Benő vitte én pedig Jázminnal melegítettem, de végül neki is szereztünk egy kétkerekűt. A szigetet ahol a múzeum van csak gyalog lehet megközelíteni egy hangulatos hídon, amit meg is tettünk egy nagyadag fagyival a kezünkben. Itt tényleg gombócot adnak, addig kapargatják körbe-körbe, míg kész nem lesz, előtte minden fagyizónál sort láttam, ekkor megértetem miért. Az egész szigeten fák és bokrok között eldugott kis helyeken rengeteg érdekesség látható, hogyan is éltek régen a finnek. Szinte minden fán láttunk madáretetőt lelógatva. Persze az egyik öbölben fürdeni is lehet, így nem hagyhattuk ki. Míg mi játszottunk és szórakoztunk sok helyi csak jött, úszott kicsit, majd ment a dolgára, vagy csendesen üldögélt még kicsit a parton. A szokásos elmaradhatatlan szendvicseink elfogyasztása után lassan elindultunk a szállásunkra, vacsorát főzni. A tervezett menü sajtos-paradicsomos tortellini paradicsommártással és sajttal. A desszert pedig finn csoki és gumicukor. Utána pedig nagy vágyam teljesült, elkezdtük a lányokat megtanítani römizni és pókerezni. Amit minden este lelkesen gyakoroltunk. 

Másnap egy újabb szigetre készültünk, ami az UNESCO világörökség része, így természetesen nagyon vártam, már az utat is, hiszem komppal utaztunk és a leghíresebb piacukról a Kauppatoriról indult a komp. Aki ismer, tudja, hogy a piac szó hallatán elgyengülök :D Legyen az gyümölcs, termelői árú vagy régiség, imádom. Itt most a visszaútra terveztünk egy piacos vacsorát. Tehát a  Suomenlinna szigete egy régi tengeri erődítményt a svédek építették a 18. század közepén, hogy védelmet nyújtson az orosz támadások ellen. Nem volt túl sikeres, hiszen az oroszok elfoglalták a finnül Viapori néven ismert várost 1808-ban. Utunkat ismét fagyival kezdtük,majd a papír térkép rejtelmei után elkezdtük bejárni a szigetet. Első fontosabb állomásunk a mesemúzeum volt, ahol rengeteg csodás régi játékot láthattunk. Sok kis finn herceg és hercegnő, nemes gyerekek babáit, vonatait, autóit. Majd a szemem megakadt a Muminokon,a kis kedves és boldog trollokon. Elkezdett derengeni, hogy én őket ismerem... Aztán nem volt visszaút, teljes Mumin fertőzés, onnantól csak őket láttam és boldog gyerekkoromat idéztem, meg fertőztem Petrát, mert már neki is minden Muminos volt, az innivaló amit egy automatából könyörgött ki ( vittük a kulacsainkat vízzel, egyes kutatások szerint a finnországi csapvíz közel 100-szor kevesebb baktériumot tartalmaz, mint a palackozott víz. Ez főként a többlépcsős víztisztító rendszerüknek köszönhető.) és a rágó is Muminos, a mit Benővel vettek a futásra. Boldogan fogom karácsonykor a Muminos gömböm a fára akasztani amit az ajándékbolt látogatásnál szereztem. Mindenhonnan jön haza egy egyedi karácsonyi üvegdísz, itt erre esett a választás. Ez a sziget is strandolásra csábított minket és hiába vettem előző nap egy plédet, hogy majd milyen jó lesz, persze, hogy a kanapén pihent, mi meg nyomtuk megint nomádba a homokos strandot. Tovább haladva egy este nyitó képzőművészeti pop up helységre bukkantunk, a gyermeki kíváncsiságra mosolyogva beinvitáltak minket, hogy nyugodtan nézzük meg mit alkotnak és dolgoztak tovább. A falakra helyi fiatalok festettek épp. Sétánkat folytatva megpillantottuk az óriási ágyúkat, majd a Királyok kapuját néztük meg, utána pedig elindultunk a kompra, hogy a piacon elköltsük a korai vacsoránkat. Petra fisch&chips-et, Jázmin lazacot, én pedig kis szardíniát ettem amit egészben frituznak és egyben eszik meg. Benő pedig jól számított, mindenhonnan kapott kóstolót.

Pénteken a rajtszám felvétel és egy park meglátogatása volt tervben. Minden alkalommal figyelek, hogy Petra is élvezze a séták között sokszor van játszóterezés is, ami neki fontos.Amíg Benőre vártunk, hogy elintézze a rajtolással kapcsolatos ügyeket, megkérdeztem Petrust, hogy lenne-e kedve a gyerekfutamon 500 métert futni? Az annyi, mint itt nálunk a pályán, mikor az edzése után fut egy levezetést, erre lelkesen mondta, hogy igen. Így beneveztük őt is, majd elindultunk a legnagyobb strandra, mert melegebb lett, mint vártuk. Szerencsére a pléd már nálunk volt, így a strandon ahol nem volt semmi büfé, bolt, látványosság, már nem estem kétségbe. Élvezhettük azt, amiért jöttünk. Víz és homokban turkálás, mi kell más egy gyereknek? Egy kis medúza  pecázás. Bátran kapkodta ki őket a két kezével a vízből, szegény döglötteket pedig méltó végső helyükre helyezte őket a homokba ásott gödörben. Azért a vízhőfok nem egy Földközi-tengeré, de térdig sikerült bemerészkedni, a bátrabbak (Benő és Petra) pedig még úsztak is. Ezen a napon korábban tértünk haza, egy gyors tésztavacsora után igyekeztünk hamarabb ágyba bújni, hogy másnap aránylag kipihenten rajtolhasson Benő.

A maraton reggelén Benő egyedül ment a rajtvonalhoz, majd mi később indultunk utána, miközben figyeltük online eredményeit. Ebből annyit tudtam, hogy lassul 20 kilométer után. Néhány hete volt egy bokasérülése és előző nap ráment a liftajtó, így biztos voltam benne, hogy nehéz lesz végigfutnia a 42 kilométert.  Egy hosszabb és három kisebb körből állt a verseny. Benő ezt nem szereti, mert unalmasnak tartja, és már ismered az utat,  főleg ha domb jön, akkor meg a kedved is elmegy. Az első kör a házunknál haladt, ahol Benő csalódottan vette tudomásul, hogy nem vagyunk lenn, de az igazat megvallva még aludtunk :D Addig jól érezte magát a futáson, majd egyre melegebb lett  és elkezdett lassulni, a verseny maga csendes volt, mint maguk a finnek. Se sok utcazene, se egy szurkoló, az emberek tettét a mindennapi dolgukat, így kicsit egyhangúan folytatta útját. Aztán elkezdett fáradni, az óra szerint is gyors volt a tempó, a 3:45 maratont tervezőkkel futott, a lábát pedig végig érezte, így egyre jobban esett a tempója. Egyszer eltévedt, mert a félmaratonosoknak és a maratonosoknak egy helyen volt az útválasztás és egy másik kollégával rossz fele fordultak. Majd a kolléga bizonyára helyi  lehetett, mert elnavigálta Benőt egy kisebb kör után a helyes útvonalra. A tengerparton  kerülgetni kellett a turistákat, annyira nem érdekelt senkit a futás. Mi a cél mellett várakoztunk, a szokásos együtt befutásra, és vártuk Benőt. Majd a verseny után pizzázni mentünk, ami kebabozás lett, én pedig az előzőleg kinézett kis kínai étteremnél fogyasztottam el a kedvenc Pho levesem, míg Petrus a szembelévő játszótéren szaladgált, melegítve az ő versenyére. Ekkor már kezdett izgatott lenni és a szokásos verseny előtti tüneteket hozta. Nagyon aranyos volt, ahogy izgult, tapasztalatainkkal próbáltuk nyugtatni. Elmondtuk, hogy ezt magáért teszi és mennyire jóleső boldog érzés lesz a végén beérni és megtapasztalni, hogy legyőzte magát és megtudta csinálni. Mi mindenképp büszkék leszünk rá, akkor is, ha sétál vagy meggondolja magát. Elmondtuk, hogy ne fusson  az elején a leggyorsabb gyerekekkel, hanem tartalékoljon és próbáljon meg egy tempót tartani, mikor meglátja a célt, pedig gyújtsa be a puskaport a lábai alatt. A rajthoz végül Benővel állt és ez erőt adott neki. A tanácsainkat megfogadta és örömmel ért a célba, majd az ajándék innivalót és cukorkát boldogan fogadta már éremmel a nyakában. Hogy érezte magát? Az ő  szavai: Úgy remegett a lábam, de nem tudtam leállni. Büszke vagyok magamra! Jó látni a többi gyereket, hogy örülnek az éremnek.

Ősszel még találkozunk:

Petra, Jázmin, Ági, Benő