Családunk görög útja csodálatosra sikerült, ezért a publikus képeket megosztom az online naplómban, némi kommentárral. Ha lemaradtál az athéni maraton beszámolóról, lapozz vissza.
A maraton utáni nap szinte kötelezően felmentünk az Akropoliszhoz. Izgága családomra csak 1 percig nem figyeltem, jobban mondva, míg elkészült 2 fotó, simán eltűntek a tömegben. Rendes elveszett módjára fogtam magam és leültem egy kődarabra, hátha vissza jönnek értem. Szerintetek??? Végignéztem, ahogy megannyi turista csoport elhalad előttem. Közben jókat derültem különböző népcsoportok tipikus jegyein, de Benő és Petra nem került elő. Mikor meguntam a nézelődést és az útikönyvemet is kiolvastam, felhívtam őket, hogy nem-e hiányzom, így sikerült újra megtalálnunk egymást. Az akropolisz látványa elképesztő érzéseket váltott ki bennem. Az építmények bámulatosak, egy régen letűnt korban készültek és még ma is állnak. Hálás vagyok, hogy láthattam az első színházat és a tömeg ellenére sétálhattam ezen ámulatba ejtő helyen. Késő délután a parlamenthez sétáltunk és megtekintettük az őrségváltási ceremóniát.
Görögországi gasztroélményünk még hétfőn este eljött. Igazából máshova szerettünk volna beülni, de nem volt nyitva, így a szállásunktól 20 méterre lévő Gargaretta bárban kötöttünk ki. A kiszolgálás baráti volt, a hölgy magától ajánlotta mit együnk-igyunk, rágnivaló, 1 liter víz, Petrusnak házi keksz pedig úgy került az asztalunkra, hogy még nem is rendeltünk. Figyeltek ránk és a többi vendégre, mosolyogtak és kedvesek voltak, a konyha pedig kielégítő és finom adagokat készített nekünk. Kedden is vissza akartunk menni, de legnagyobb csalódásomra zárva voltak, így szerdán este tudtunk visszalátogatni egy búcsú pavlova sütire. A helyet szívem szerint haza hoztam volna, még egy étteremben se éreztem magam ennyire jól vendégként.
Kedden a reptérre igyekeztünk, a bérelt autónkért, hogy elmehessünk megnézni Poszeidon templomát és másnap Spártát. A szállásunk környékén útlezárások, rengeteg rendőr, ezt a közelben található külügyminisztériumoknak tudtuk be, hogy biztos várnak valakit. Hát vártak... Egyszer csak leszállítanak mindenkit a metróról, hogy nem megy tovább. A puszta közepén ott állunk, hogy most akkor mi legyen, autópálya 4-6 sávos mindkét oldalon, sehol egy baráti házikó, épület. A pálya is üres, az egyik irányba. Gyalog nem tudtunk menni, busz közlekedett egy felüljárón, de ki tudja hova? Így kezdett izgalmas lenni, hogyan is jutunk ki időre a reptérre? Felmentem a külügyminisztérium oldalára, ahol nem volt információ a lezárásról, így felhívtam Budapestet, aztán az athéniakat, ők se mondtak semmi biztatót, mint, hogy várjuk ki, ilyen előfordul vagy próbáljunk információt gyűjteni egy információs pontban. Köszi.. Ezalatt elkezdtek a felüljárón gyűlni a hiéna taxisok, persze nem volt más választásunk... Köszönjük a kínai delegációnak ezt a kivételes élményt. Ezután felvettük a kis kocsinkat és elindultunk az egyik legnyugalmasabb helyre, amit valaha láttam. Az Attikai-félsziget csücskéhez közel 70 kilométert autóztunk, ami azt kell, mondjam, a legjobb döntésünk volt. Napsütés, lágy szellő, kellemes 22 fok fogadott minket, mi pedig éhesen azonnal az egyetlen étterem teraszára vetettük magunkat, ahonnan a messze elterülő, hullámzó tenger és a felette magasodó templom látványánál elköltöttük az ebédünket, majd egy nyugodt sétát tettünk a templom körül, bejártuk minden oldalát lenn és fenn. Majd a fentről kinézett közeli öbölhöz mentünk egy kis pancsolásra, lábmosásra, majd vissza autóztunk a szállásra.
Szerdán egy újabb nagyon várt programot terveztünk, elmentünk Spártába. Ahol nem volt semmi. Csak Leónidasz király szobra és pár nyugdíjas a mellette lévő futópályán. Persze előtte elolvastam az útikönyvben, hogy a régi városállam kicsit elszórtan nem a mai település helyén fekszik, így elmentünk egy templom maradványhoz, de későn értünk oda és nem engedte be, mondjuk túra felszerelés nem volt nálunk, és ahogy kívülről látszott, nem 1 órási buli, így talán jobb is. Lesz miért visszamenni. ;)
Meséljenek a képek.