Ismét egy fantasztikus hétvégén vagyunk túl. Benő pár hónapja kitalálta, hogy benevez egy Spartan Ultra Beast versenyre, pont ott ahol már tavaly is teljesítette a távot. Akkor nem kísértük el, most viszont a sportbarátainkkal sátras hétvégét terveztünk. Mondanom se kell, hogy a részéről a felkészülés valahogy elmaradt. Én viszont 2 héttel a verseny előtt úgy gondoltam, hogy rajthoz állok a Sprint távon. Aztán az élet közbe szólt és nagyon megkeverte a versenyemet. Történt ugyanis, hogy 1 héttel előtte leestem edzés közben a forgó rúdról a nagylábujjamra és fájt, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy javulni fog. Féltem, hogy ha nagyobb terhelés éri, sokkal hosszabb lesz a gyógyulás- Így két futó edzést töröltem és a jegyemet pedig meghirdettem. Elérkezett az indulás napja, bepakoltam 2 könyvet és az újságosnál az előttem álló szabadidőre gondolván elszabadultam...rögtön 3 magazint is vettem- Hiszen verseny helyett várakozással fog telni a napom, én bizony egész nap olvasni fogok-gondoltam.

Egyből munkából indultunk délután, a 4 órás út kellemesen telt. Benővel sokat beszélgettünk a versenyről, próbáltam felmérni mit vár, milyen lesz. Nagyon pozitívan állt hozzá, a terve annyi volt, hogy gyorsan futó Tomi barátjával (Korinthoszos) szeretné a tempót tartani, illetve az ő tempóját futni, mert teljesen más időben startoltak. Benő azt gondolja a hosszú versenyekről, hogy fejben dől el, 50 km vagy több, nem a táv a hosszú, hanem az idő. Hogy kitarts a végéig és csináld, ha már elkezdted, ne add fel. Kérdeztem, hogy mire gondol közben? Azt  mondta számol, mikor nagyon fáradt az egyszerű matematikai feladtok is nehezen mennek, de az elején nézi a tempót, és azzal oszt-szoroz, mikor fog beérni, ha tartja. Aztán most a dombon felfelé a lépéseit számolta, azt mondta ezerig jutott.

Megérkeztünk a rajtközponthoz, ahol este sajnos már nem tudták a rajtszámot felvenni, így egy gyors ünnepi koccintás után mindenki aludni tért a sátrába, amit ott a parkolóban vertünk fel a kocsijaink előtt, így nem kellett sokat menni a rajtig hajnalban. Nagyon izgalmas éjszaka elé nézett mindegyikünk, Zsófi rosszul volt, mert Tomi száguldozott, Fecó izgult, mi meg csendet vártunk, de ment a zene. Ráadásul nekem az első sátrazásom volt, nem tudtam mire készüljek. Igazából a sátrunk két személyes, de alig fértünk el benne és a 15 fok se tett annyira jót hajnalban, viszont túléltük, reggel lett. A startok ideje: Benő 6:00, Fecó, akinek az első ilyen versenye volt 6:40, Zsófi és Tomi 6:50. Könnyen ment a kelés, Benőt a rajthoz kísértem, útjára engedtem és közben kicsit bánkódtam, hogy nem fogok futni, kár, hogy eladtam a jegyem. Visszamentem a kocsihoz elővettem a könyveimet, olvasás közben megreggeliztem. Aztán közbe kaptam egy üzenetet, hogy mégse kell a jegy, nem fogja átvenni az illető. Ekkor előkerült Szabó Dávid futótársunk és szépen rábeszélt, hogy menjek, próbáljam meg. Ezt megerősítette Benő anyukájáékkal folytatott telefonbeszélgetésem is, akikkel úgy zártam a témát, ha nagyon fáj, majd vissza fordulok...aha...Tetszett az ötlet, végül is miért ne? Annyira nem fájt, futottam egy próbakört Erika (Fecó párja) tanácsára és elmentem a rajtszámomat felvenni. Természetesen a beleegyező nyilatkozat nem volt nálam, mert elengedtem a versenyzést, így rögtön bemelegíthettem 30 db burpee-val. Milyen jól tettem, hogy előtte nyugodtan olvasgattam, innentől kezdődött a gyomorideg a rajt pillanatáig. Engem Erika kísért a rajthoz, mert kellett pár fotó, aztán bemásztam a palánkon, hogy elkezdhessem a versenyt.

Rögtön felfelé kezdődött az út és csak emelkedett, egyre emelkedett. Az az egyetlen, amit utálok, szerintem belőlem az emelkedő veszi ki a legtöbb erőt. Mentem a tömeggel, ahol tudtam futottam, igyekeztem kalandnak tekinteni gyötrelmeimet. Az első akadálynál rögtön térdig gázoltunk a hideg vízben, apró sikkantások közepette gyűrtem tovább, cipőm tele ment apró kavicsokkal, de már nem is érdekelt, csak haladtam előre. Mikor azt gondoltam, hogy végre elfogy a domb, kezdődött igazán a móka. Könnyebb lett volna négykézláb menni, mint felfele kaptatni. Itt senki se tudott futni, csendben, magányosan rótta mindenki a maga útját. A hegy tetején csodás kilátás tárult a szemem elé, egy pillanatra élveztem, hogy mégis megérte a közdelem, gyönyörű itt fent és hálás vagyok, hogy megcsodálhattam fentről a tájat, aztán kocogtam a feladatok felé. Volt ami sikerült és ott rettentő büszke voltam, ahol viszont nem, ott mehettem a büntetést csinálni ami 30 burpee minden hiba esetén. Aztán a lefele menet se volt felemelő, hirtelen nem is tudtam melyik nehezebb, fel vagy le?  De sokáig nem kellett ezen rágódnom, mikor a homokzsákot kaptam a nyakamba és menni kellett felfele,majd le... nagyon lassan ment, akkor , már mindenem zsibbadt a megpróbáltatásoktól, de teljesítettem. Utána újra emelkedő, mint rendíthetetlen ólomkatona vánszorgott előre mindenki. Egy csiga is gyorsabb lett volna nálunk, de csináltuk, hangtalanul. Aztán a patak... már épp éreztem,hogy nagyon hideg, jó lenne, ha vége lenne, mert lefagy a lábam, tömeg előttem, akkor pillantottam meg a szögesdrótot, megadván magamat, hajoltam le és kúsztam előre, számat halk sikkantások hagyták el, minden egyes merülésnél.  Éreztem, hogy már nem sok lehet hátra, így erőt merítettem és mentem, meneteltem. A célba érés boldog pillanata, az öröm mámora soha nem fog kimenni az emlékezetemből. Ezért most tényleg megküzdöttem. És akkor eszembe jutottak az Ultrások, ők mennyit küzdenek? Hol tarthatnak? Nekem 7-8 km volt a verseny. az övéké 50+ , ha az enyém ilyen nehéz volt, az övéké se lehet könnyebb. Benő tavaly 10 óra 15 perc alatt teljesítette, így délután 4 körül elkezdtük várni. Erika elment a frissítő ponthoz én pedig beálltam az autónk mellé, mert ott mentek el a versenyzők, de csak nem jött. Mikor 12 órája vártam, kezdtem ideges lenni, de egyikük se jött még, tanácstalanság uralkodott el rajtam, merre menjek, maradjak? Ha elmegyek, lemaradok a befutásról, de megtudom esetleg, hogy beért-e a második körből az időméréshez. Ekkor jött Era vissza,hogy látta őket még kb 1 óra,mire jönnek. Embertelen táv, emelkedők és feladatok. Közben jöttek a hírek, hogy sokan feladták, köztük Tomi is. Így Benőt, Zsófit és Fecót vártuk. Aztán jöttek szépen egymás után, először Zsófi, aztán Benő és végül,de nem utolsósorban Fecó is megjelent. Boldog pillanatok voltak ezek, megcsinálták. Mindenki büszke lehet magára és a teljesítményére ami távban  58 kilométer, 3873 szint különbséggel.

Benő elmondása szerint, sokkal nehezebb volt, mint tavaly, másabb volt a pálya. Kis tisztálkodás után eszmét cseréltek a tapasztalataikról az étteremben, aztán  a nagy buli elmaradt, mindenki aludni tért, hogy kipihenje a nap fáradalmait. Éjjel az eső is megjött, beázott a sátrunk, így csak felhúzott térdekkel tudtunk valamicskét bóbiskolni, de legalább csendben, mert ezen az éjszakán a zene is pihenni tért. Ébredés után, pedig robogtunk haza Petrához, aki a nagyszülőknél töltötte a hétvégét.

 Két hét múlva triatlon 70,3. Utazunk újra. ;)