Ismét egy fantasztikus hétvégén vagyunk túl. Benő pár hónapja kitalálta, hogy benevez egy Spartan Ultra Beast versenyre, pont ott ahol már tavaly is teljesítette a távot. Akkor nem kísértük el, most viszont a sportbarátainkkal sátras hétvégét terveztünk. Mondanom se kell, hogy a részéről a felkészülés valahogy elmaradt. Én viszont 2 héttel a verseny előtt úgy gondoltam, hogy rajthoz állok a Sprint távon. Aztán az élet közbe szólt és nagyon megkeverte a versenyemet. Történt ugyanis, hogy 1 héttel előtte leestem edzés közben a forgó rúdról a nagylábujjamra és fájt, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy javulni fog. Féltem, hogy ha nagyobb terhelés éri, sokkal hosszabb lesz a gyógyulás- Így két futó edzést töröltem és a jegyemet pedig meghirdettem. Elérkezett az indulás napja, bepakoltam 2 könyvet és az újságosnál az előttem álló szabadidőre gondolván elszabadultam...rögtön 3 magazint is vettem- Hiszen verseny helyett várakozással fog telni a napom, én bizony egész nap olvasni fogok-gondoltam.

Egyből munkából indultunk délután, a 4 órás út kellemesen telt. Benővel sokat beszélgettünk a versenyről, próbáltam felmérni mit vár, milyen lesz. Nagyon pozitívan állt hozzá, a terve annyi volt, hogy gyorsan futó Tomi barátjával (Korinthoszos) szeretné a tempót tartani, illetve az ő tempóját futni, mert teljesen más időben startoltak. Benő azt gondolja a hosszú versenyekről, hogy fejben dől el, 50 km vagy több, nem a táv a hosszú, hanem az idő. Hogy kitarts a végéig és csináld, ha már elkezdted, ne add fel. Kérdeztem, hogy mire gondol közben? Azt  mondta számol, mikor nagyon fáradt az egyszerű matematikai feladtok is nehezen mennek, de az elején nézi a tempót, és azzal oszt-szoroz, mikor fog beérni, ha tartja. Aztán most a dombon felfelé a lépéseit számolta, azt mondta ezerig jutott.

Megérkeztünk a rajtközponthoz, ahol este sajnos már nem tudták a rajtszámot felvenni, így egy gyors ünnepi koccintás után mindenki aludni tért a sátrába, amit ott a parkolóban vertünk fel a kocsijaink előtt, így nem kellett sokat menni a rajtig hajnalban. Nagyon izgalmas éjszaka elé nézett mindegyikünk, Zsófi rosszul volt, mert Tomi száguldozott, Fecó izgult, mi meg csendet vártunk, de ment a zene. Ráadásul nekem az első sátrazásom volt, nem tudtam mire készüljek. Igazából a sátrunk két személyes, de alig fértünk el benne és a 15 fok se tett annyira jót hajnalban, viszont túléltük, reggel lett. A startok ideje: Benő 6:00, Fecó, akinek az első ilyen versenye volt 6:40, Zsófi és Tomi 6:50. Könnyen ment a kelés, Benőt a rajthoz kísértem, útjára engedtem és közben kicsit bánkódtam, hogy nem fogok futni, kár, hogy eladtam a jegyem. Visszamentem a kocsihoz elővettem a könyveimet, olvasás közben megreggeliztem. Aztán közbe kaptam egy üzenetet, hogy mégse kell a jegy, nem fogja átvenni az illető. Ekkor előkerült Szabó Dávid futótársunk és szépen rábeszélt, hogy menjek, próbáljam meg. Ezt megerősítette Benő anyukájáékkal folytatott telefonbeszélgetésem is, akikkel úgy zártam a témát, ha nagyon fáj, majd vissza fordulok...aha...Tetszett az ötlet, végül is miért ne? Annyira nem fájt, futottam egy próbakört Erika (Fecó párja) tanácsára és elmentem a rajtszámomat felvenni. Természetesen a beleegyező nyilatkozat nem volt nálam, mert elengedtem a versenyzést, így rögtön bemelegíthettem 30 db burpee-val. Milyen jól tettem, hogy előtte nyugodtan olvasgattam, innentől kezdődött a gyomorideg a rajt pillanatáig. Engem Erika kísért a rajthoz, mert kellett pár fotó, aztán bemásztam a palánkon, hogy elkezdhessem a versenyt.

Rögtön felfelé kezdődött az út és csak emelkedett, egyre emelkedett. Az az egyetlen, amit utálok, szerintem belőlem az emelkedő veszi ki a legtöbb erőt. Mentem a tömeggel, ahol tudtam futottam, igyekeztem kalandnak tekinteni gyötrelmeimet. Az első akadálynál rögtön térdig gázoltunk a hideg vízben, apró sikkantások közepette gyűrtem tovább, cipőm tele ment apró kavicsokkal, de már nem is érdekelt, csak haladtam előre. Mikor azt gondoltam, hogy végre elfogy a domb, kezdődött igazán a móka. Könnyebb lett volna négykézláb menni, mint felfele kaptatni. Itt senki se tudott futni, csendben, magányosan rótta mindenki a maga útját. A hegy tetején csodás kilátás tárult a szemem elé, egy pillanatra élveztem, hogy mégis megérte a közdelem, gyönyörű itt fent és hálás vagyok, hogy megcsodálhattam fentről a tájat, aztán kocogtam a feladatok felé. Volt ami sikerült és ott rettentő büszke voltam, ahol viszont nem, ott mehettem a büntetést csinálni ami 30 burpee minden hiba esetén. Aztán a lefele menet se volt felemelő, hirtelen nem is tudtam melyik nehezebb, fel vagy le?  De sokáig nem kellett ezen rágódnom, mikor a homokzsákot kaptam a nyakamba és menni kellett felfele,majd le... nagyon lassan ment, akkor , már mindenem zsibbadt a megpróbáltatásoktól, de teljesítettem. Utána újra emelkedő, mint rendíthetetlen ólomkatona vánszorgott előre mindenki. Egy csiga is gyorsabb lett volna nálunk, de csináltuk, hangtalanul. Aztán a patak... már épp éreztem,hogy nagyon hideg, jó lenne, ha vége lenne, mert lefagy a lábam, tömeg előttem, akkor pillantottam meg a szögesdrótot, megadván magamat, hajoltam le és kúsztam előre, számat halk sikkantások hagyták el, minden egyes merülésnél.  Éreztem, hogy már nem sok lehet hátra, így erőt merítettem és mentem, meneteltem. A célba érés boldog pillanata, az öröm mámora soha nem fog kimenni az emlékezetemből. Ezért most tényleg megküzdöttem. És akkor eszembe jutottak az Ultrások, ők mennyit küzdenek? Hol tarthatnak? Nekem 7-8 km volt a verseny. az övéké 50+ , ha az enyém ilyen nehéz volt, az övéké se lehet könnyebb. Benő tavaly 10 óra 15 perc alatt teljesítette, így délután 4 körül elkezdtük várni. Erika elment a frissítő ponthoz én pedig beálltam az autónk mellé, mert ott mentek el a versenyzők, de csak nem jött. Mikor 12 órája vártam, kezdtem ideges lenni, de egyikük se jött még, tanácstalanság uralkodott el rajtam, merre menjek, maradjak? Ha elmegyek, lemaradok a befutásról, de megtudom esetleg, hogy beért-e a második körből az időméréshez. Ekkor jött Era vissza,hogy látta őket még kb 1 óra,mire jönnek. Embertelen táv, emelkedők és feladatok. Közben jöttek a hírek, hogy sokan feladták, köztük Tomi is. Így Benőt, Zsófit és Fecót vártuk. Aztán jöttek szépen egymás után, először Zsófi, aztán Benő és végül,de nem utolsósorban Fecó is megjelent. Boldog pillanatok voltak ezek, megcsinálták. Mindenki büszke lehet magára és a teljesítményére ami távban  58 kilométer, 3873 szint különbséggel.

Benő elmondása szerint, sokkal nehezebb volt, mint tavaly, másabb volt a pálya. Kis tisztálkodás után eszmét cseréltek a tapasztalataikról az étteremben, aztán  a nagy buli elmaradt, mindenki aludni tért, hogy kipihenje a nap fáradalmait. Éjjel az eső is megjött, beázott a sátrunk, így csak felhúzott térdekkel tudtunk valamicskét bóbiskolni, de legalább csendben, mert ezen az éjszakán a zene is pihenni tért. Ébredés után, pedig robogtunk haza Petrához, aki a nagyszülőknél töltötte a hétvégét.

 Két hét múlva triatlon 70,3. Utazunk újra. ;)

Ezen a hétvégén első sorban nem mi szerepeltünk. Még tavasszal kapott Benő egy felkérést Falusi Tamás edzőtársunktól, hogy indul a Korinthosz futáson és legyen a biciklis kísérője. A verseny nem kevesebb, mint 80 kilométeres futásról szól Baja és Tomi szülővárosa, Szekszárd között.  A Korinthosz futás egyébként a Spartathlon előkapuja, és nem csak 80, hanem 160 vagy 40 kilométeren is lehetett nevezni, egyéniben vagy váltóban. Szóval Benő elfogadta a felkérést, mi pedig Petrussal mentünk vele hétvégézni Szekszárdra. 

Indulásunk ismételten tartogatott némi izgalmat, hiszen a rajt éjfélkor indult, Benő pedig előtte 17 óráig dolgozott. Sikerült kimatekozni, ha minden simán megy és nincs elterelés, baleset, dugó, vihar( ami volt, kicsit arrébb) akkor bizony éppen beesünk. Én Tomi helyében kicsit ideges lettem volna, hogy oda érünk-e. Erre nem tértünk ki, de az biztos, hogy feszült volt és ideges, hogy mi  vár rá élete első ilyen hosszútávú  versenyén.  Azt tudtuk, hogy tud futni, gyorsan, mint a nyúl, de bírni  fogja-e a távot? Az éjszakát? Mentálisan végig tudja-e csinálni? Annyi biztos volt, hogy a versenyre fél évet készült. Edzésterv alapján, szépen, ahogy illik. Közben egy térdsérülés megállította a készülést, de őt  kemény fából nevelték, ha már benevezett, bizony elmegy, megpróbálja és megcsinálja. Hátizsák összepakolva , Benőnek szépen minden elmondva, mikor milyen frissítőt nyomjon a kezébe és irány Baja, rajt!

Egész éjszaka futott, küzdött magával, Benő pedig tartotta benne a lelket. A táv szinte végig egyenes volt, kivéve a végét, ott egy elég nagy dombot kellett megfutni, de maradt még annyi ereje, hogy megcsinálja. Reggel 9-kor pedig megpillanthattuk őket a célegyenesben. Tomi pontos ideje 8:58.  Fantasztikus teljesítmény! 

Ezek után annyira fel voltak pörögve, hogy nem akartak aludni, de sikerült őket meggyőzni, hogy mindenkinek jobb lesz, ha pihennek. Délután pedig eljött a lazulás ideje, számomra az élvezetes része a kirándulásunknak, hiszen elvittek minket a Kálvária kilátóhoz majd a Bodri pincészetbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ha valaki nem ismerné , menjen el Szekszárdra és nézze meg. A bírtok hatalmas, 3 tó van rajta és a domboldalban most telepítenek kis apartmanokat, a meglévő szállásuk mellé ami a pincészet mellett van. Lovak és még ki tudja mennyi minden fantasztikus dolog található ott az ember pihenését és szórakozását segítve. A környezete csodaszép és nyugodt, minden adott az aktív vagy passzív pihenésre, kikapcsolódásra. Szerencsékre a 12 kupolás látványpincébe is be tudtunk menni és egy rövid pincelátogatást tenni,örök emlék marad. 

Vasárnap pedig elindultunk haza, természetesen megállókkal. Az első a Balaton-part volt. Szántódról kompoztunk Tihanyba és utána Balatonakalin strandoltunk, pihentünk. Sőt vízibicikliztünk is. Petrus imádta, én meg rettegtem, nehogy vízbe essen vagy ugorjon.  Mentőmellényt kapott, de akkor is, na. Kora este éhesen elindultunk haza felé, hogy majd valahol eszünk. És kikötöttünk Sümegen a Terazzában. Húgom már mondogatta, hogy oda menjünk el, kár, hogy nem előbb jutott eszembe. A hely mesés! A szavam elakadt mikor megláttam a kertet, a kis ösvényeket, a külön elszeparált asztalokat,a kilátást, a miliőt. Bár Petra nagyon nyűgös volt,mert felkeltettük, a személyzet türelemmel és megértéssel volt irányunkban. Míg vacsoránkat fogyasztottuk, szemben a sümegi vár kacsingatott ránk, tökéletes zárásaként a hétnek. 

Remek felmérőnek gondoltam a rendezvényt, így nagyon vártam, hogy részt vegyünk ezen a helyi versenyen. Nekem nem sikerült a 16 km-re felkészülni, a heti egy alkalmak kevésnek bizonyultak, így a biztos 10 km-t vállaltam. Benő pedig 21 kilométeren nevezett. Neki pedig egy  jó alapnak tűnt a triatlonos felkészülés közbe. Egész nap a pihenésé volt, ebéd után még aludtunk is egy nagyot, amit egy jóleső semmittevéssel fojtattunk. Ez Petra mellett elég nehéz, de nagyjából sikerült, mégpedig annyira jól, hogy alig maradt erőnk és kedvünk az esti versenyre. Aztán csak össze szedtük magunkat és időbe elindultunk a rendezvényre, hogy maradjon időnk kicsit játszóterezni és a tombolasorsolást is meghallgatni. Sokan tudják, hogy szeretek játszani, pár kisebb-nagyobb nyeremény is landolt már nálam Fortuna kegyeiből, így mindig izgulok, hogy nyerek-e valamit. Na, mit? A fődíjat sikerült elhozni ,igaz most nem nekem, hanem Benőnek, de családban marad. Megyünk Bükkfürdőre egy napra, amikor Jázmin is velünk lesz. Amíg mi a rajtra készültünk, megérkezett húgom a gyerekeivel, akiknél Petrus az éjszakát is töltötte. Szerencsére nagyon jól elvannak az unokatesók, már máskor is aludt ott Petra, így nyugodtan indultam a rajthoz.

Benő 20:30-kor rajtolt, én pedig 20:35-kor. A verseny nagyon jól szervezett volt, rengeteg információt kaptunk már előtte és a helyszínen is. Az útvonalon végig világító tárgyak jelezték, merre kell haladni, a forgalmat pedig rendőrök és polgárőrök irányították,míg a futók a kritikus pontokon elhaladtak. Az útvonalat 5,3 kilométerre tervezték és ki-ki maga dönthette el, mennyit fut, egyéniben vagy váltóban, maximum 4 kört lehetett vállalni. A kedvenc részem a Béke út volt, ahol a lakosok szinte az összes ablakba,kapuba kint álltak és szurkoltak,köztük sok kisgyerek akik nagyon élvezték a látványt, és volt aki gyertyát is tett az ablakba.

A magam részéről a távot teljesítettem, lassabban, mint gondoltam,de annyi más edzés, család, munka mellett nekem ennyire tellett. Kényelmes tempót futottam, végig jól éreztem magam én maradok ennyinél. Benő 5,23-as tempót futott, közbe pedig rájött, hogy többet kellene edzenie, hamarosan itt az Ultra beast és utána nemsokkal a triatlon. Benő meglátása, hogy az éjszakai futás másabb érzés, mert nem lát az ember mindent, pl,hogy hova lép. Elmondása szerint  a sötétebb helyeken lassabban futott, nekem ez nem tűnt fel. Engem például motivált, hogy végig volt valaki körülöttem, így könnyebben küzdöttem.

Köszönjük Paddy Se, hogy ilyen színvonalas versenyt hoztatok össze. Hajrá! 

Spartan Ultra beast  2018.09.01.